A magyar mozik legtöbbjében jelenleg egy háborús dráma látható, mely egy fontos második világháborús eseményt dolgoz fel: az 1940 -es dunkirki csatát és annak következményeit. A film nagyon jó kritikát kapott az elemzőktők és sokan az elmúlt évek legjobb háborús mozijának tartják.
Bevallom nagyon vártam már ezt a filmet két okból is: egyrészt történelemmel foglalkozó emberként duplán érintett a sztori (és kíváncsi voltam arra, hogy az általam jól ismert háborús eseménysort hogyan tudták filmes eszközökkel megjeleníteni), másrészt Christopher Nolan miatt, akit a filmtörténet 20 legjobb valaha élt rendezője közé sorolok. Nos, a film nagyrészt teljesítette várakozásaimat. A "nagyrészt" kitételhez azonban ragaszkodnom kell, mert akadtak azért számomra problémás dolgok is a filmben, ezekről bővebben is írok majd.
Először egy átfogó, zanzásított vélemény: a film iszonyúan látványos, néhol sokkoló és teljes mértékben elképzelhetővé, sőt átélhetővé teszi az 1940 május végén Dunkerque (angolosan: Dunkirk) környékén csapdába esett angol-francia katonák kétségbeejtő helyzetét, (illetve csodával határos megmenekülését is). Ennyit elöljáróban, amihez feltétlenül érdemes még hozzátenni valamit: 1949 -ben Robert Merle (zseniális francia író) egy iszonyúan jó regényt készített a dunkerki katonák történetéről és vívódásairól, melynek címe: "Két nap az élet". Művéért 1949-ben Goncourt díjat nyert. Alig 15 évvel később, 1964 -ben Henri Verneuil francia rendező filmet csinált Merle művéből Jean-Paul Belmondo főszereplésével. A könyvet olvasva és az 1964 -es filmet is látva, ki kell jelentsem: Nolan nagy fába vágta a fejszéjét, amikor erre a filmre vállalkozott ilyen erős előzmények után. És fejszéje majdnem beletörött.
Nézzük a pozitívumokat, mely előtt szólnék: innentől némi spoiler előfordul
A film jó kezdéssel indul: fiatal angol kiskatonákat figyelhetünk meg, akik Dunkirk utcáin barangolnak. Ám váratlanul menekülniük kell, mert az ellenség tüzelni kezd rájuk. Futás közben rájönnek, hogy nincs más kiút számukra, csak a tengerpart, amit homokzsákokkal véd hadseregük maradéka. Sajnos azonban többségüket futás közben eltalálják és csak egyikük tud a zsákok mögé kerülni. Az ideiglenesen megmenekült fiatal fiú neve Tommy és ő a film egyetlen igazi főszereplője. Alakítója a 20 éves Fionn Whitehead. Érdekes, hogy neve bizonyos helyeken (pl. Port.hu) még a szereplők listájáról is lemaradt, annyira inkább Tom Hardy, Kenneth Branagh és Mark Rylance (vagyis az ismert nevek) tűnnek a film sztárjainak. De marhára nincs így (bocs a vulgarizmusért). Whitehead az, aki kitűnik a Dunkirk filmfolyamából, éppen az az ismeretlen kezdő, akit még sehol nem jegyeznek (filmes berkekben) és aki így is nagyobbat alakít, mint a befutott színésztársai együttvéve. [Whitehead szerepel képünkön]
A film a továbbiakban éles realizmussal tárja elénk Tommy kálváriáját és végső megmenekülését. A fiú találékonyan próbál egy másik katonával összefogva feljutni egy hajóra, majd annak elsüllyedése után egy roncs vízre-tételével eljutni Angliába. Nolan látványos képekben mutatja meg a hihetetlen dunkerki partot, ahol 400 ezer csapdába esett és bekerített angol - francia katona várja kimentését. A rendezés zseniálisan fokozva a feszültséget egyértelművé teszi, hogy a katonák reménytelen helyzetben vannak, nincsenek ágyúik, nincsenek páncélosaik, és nincs légvédelmük sem, így gyakorlatilag teljesen védtelenek a német vadászgépekkel és a közeledő német páncélosokkal szemben. A német vadászgépek támadásai alatt, szinte mi is behúzzuk nyakunkat a félelemtől és átérezzük határtalan félelmüket. Tudjuk, az angolok egyetlen esélye az, ha a La Manche csatorna 43 kilométer széles "tengercsíkján" valami módon átkelnek, így még jobban szurkolunk Tommynak és társainak. [Az itt következő térképen a bekerítés szemléltetése látható, a tortenelemklub.com -tól]
Itt érdemes tenni egy kis történelmi kiegészítést: Máig vita tárgyát képezi a történészek körében a Dinamo hadművelet és dunkirki csata legvitatottabb része: az a hitleri parancs (13-as számú utasítás) ami a Charleville -i német főhadiszálláson tartott helyzetértékelést követően született és 1940 május 24 -én négy teljes napra leállította a Dunkirk partjain rekedt és kiszolgáltatott szövetséges katonák part menti állásainak lerohanását. Az utasítás egyúttal a Luftwaffe "gondjaira bízta" a parton rekedteket. Az utasítás kiadásának miértjére a válasz három valószínű okot tartalmaz: 1. Hitler nem tudta, hogy 400 ezres szövetséges haderő állomásozik teljes kiszolgáltatottságban Dunkirk mellett (valószínűleg nem ismerte az itt rekedt csapatok magas létszámadatait és végzetes kiszolgáltatottságát sem) 2. A megnyúlt utánpótlási vonalak miatt nem akarta kockáztatni szárnyak nélkül előretörő páncélosait ezért túl korán állította meg előretörésüket; a kieső időben pedig inkább Calais elfoglalására összpontosított 3. Bedőlt Göring ígéretének, miszerint a Luftwaffe képes elintézni minden parton rekedő ellenséges erőt. Negyedik okként, divatos elképzelés az is, hogy Hitler nem akarta végleg megalázni Angliát a 400 ezres brit expedíciós erők lemészárlásával, mert még bízott valamiféle német-angol különbékében. Akármi is volt az igazság: Hitler akaratlanul is biztosított 4-5 napot az angolok-franciák kimentésére. És ez elég is volt nekik.
És most jöjjenek a kritikai észrevételek
Feltűnő számomra, hogy Nolan érthetetlen okból (talán a feszültség fenntartása érdekében) szabályos robotokként jeleníti meg a brit katonákat. Olyanok végig, mint akikben nincs élet. Több jelenetben is némán mozognak, nem beszélgetnek, nem csinálnak semmi emberit. Ez már csak azért is furcsa, mert valóságban a katona-történetek nem egészen így mutatják be a második világháborús harcosokat. Rendszerint ugratták egymást, millió-szám szóltak a katona viccek még a leginkább reménytelen, halálközeli helyzetekben is, mint ahogyan az is gyakori volt, hogy néhányan elsírták magukat, imádkoztak, magukban beszéltek, vagy legjobb barátjukkal osztották meg félelmeiket. Magyarul: soha a "büdös életbe" nem állna a valóságban 400 ezer katona ekkora csöndben egy parton. Teljesen kizárt. Nem logikus, nem hihető és nem is életszerű. Egyébként ez a droid-viselkedés a film alatt is többször megfigyelhető, például akkor is, amikor a végén a katonák nagy részét kimentik és a csatornán átérve tömegesen sétálnak fel a partról. Akkor sem esik a katonák közt egyetlen árva szó sem, nem beszélgetnek, nem osztják meg egymással élményeiket, ami nagyon természetellenes viselkedés.
Visszaemlékezve az 1977 -es "A híd túl messze volt" című remek háborús filmre, - melyet Richard Attenborough úgy rendezett meg, hogy a sztori alapjául szolgáló könyv sok ezernyi interjúalanyának (vagyis túlélőjének) beszámolóit messzemenően figyelembe vette (és ezért számomra a leghitelesebb háborús dráma) - nincs hasonló megnyilvánulás az angol katonák körében. A túlélők arról számoltak be Ryannak (a könyv írójának), hogy mindig természetesen viselkedtek: az összecsapások után beszélgettek, sírva-nevetve, olykor félve, vagy éppen fellelkesedve, de folyton kommunikáltak egymással. A Nolan filmjében általános némaság, elfásult, tömeges csend és robotszerű viselkedés egyáltalán nem volt jellemző. Pedig ott is háborús félelmek közepette kellett helytállniuk.
Az is rontotta a hitelességet, hogy teljesen szervezetlenül folytak az események, holott - szintén fennmaradt elbeszélésekből tudjuk - még a hadifogságban is érvényesült a tisztek irányítása nem hogy egy olyan helyzetben, mely a háború közepén "éles" körülményeket mutat. A kiskatonák Nolan filmjében teljesen azt csináltak amit akartak, őrmesterek, tisztek sehol nem irányítják az embereket, alig van kontroll.
Nagyon idegesítő a zenei effektek túltolása is. Nolan ugyan nagy gonddal használja a feszültség fokozásához a zenei elemeket és a háttérben erősödő - halkuló betéteket, de nagyon túlzásba is viszi a dolgot. Mikor eleve fülsüketítő hangon zúz a parton állók felé egy stuka, akkor még erre rátesz egy lapáttal és alápakol egy erősödő hangeffektet is. És ez megy végig a film alatt, kicsit hatásvadásszá és erölködővé téve a legtöbb jelenetet. Folyamatos a zenei aláfestés, a lüktető háttéreffektek mindig hallhatóak, amitől monotonnak érezzük az egészet (bár lehetséges, hogy ez is a cél, de rettenetesen idegesítő).
Az is fura, hogy mindig kizárólag egyetlen egy német vadászgép jön, mint ahogyan a brit Spitfire gépekből sem látunk többet maximum háromnál. Szegény Tom Hardy röpköd csak elkeseredetten egy egész tank üzemanyagot elhasználva a 43 kilométeres csatornán való átkeléséhez. (Ami egyébként több, mint fura, ha a realitásokat nézzük.) Hol a Luftwaffe és hol a brit légierő? Gyakorlatilag úgy tűnik egyik sem jelent meg 1940 májusában Dunkirk partjainál, legalábbis Nolan ezt akarja velünk elhitetni. Csakhogy nem egészen így volt.
Szokatlanná és szegényessé teszi a filmet az is, hogy a kiemelt karakterek - mint Tommy (Fionn Whitehead), Farrier (Tom Hardy - a pilóta) , illetve Dawcett (Mark Rylance - a hajós) alakjai - nincsenek felépítve és bemutatva, nem tudunk róluk az égvilágon semmit. (A hajójával mentésre induló öreg Dawcett -ről esik némi szó - miszerint nagyobb fia elesett a háború elején, de az ő bemutatását sem viszik túlzásba.) A főszereplők teljes szövege ráfér egy A4 -es lap felére. Nem beszélnek, nincsenek emlékeik, nincsenek vágyaik (max annyi, hogy hazajutni), nincsenek barátaik és nincsenek motivációik. Itt is ugyanaz az érzéketlen droidszerű magatartás tapasztalható, mint a tömegjeleneteknél. Ez a fajta rendezés vagy tudatos Nolennél - de akkor érthetetlen is - vagy annyira realisztikussá és nyersen valóságszerűvé akarta tenni filmjét, hogy direkt mellőzni akart mindenfajta emberi megnyilvánulást. Ezzel viszont kicsit el is hiteltelenítette az egészet, pont szándékaival ellentétesen. Amellett teátrálisan művészjellegűvé tette tömegjeleneteinek mindegyikét.
Szerintem problémás az a jelenet is, melyben az angol polgárok saját hajóikon indulnak megmenteni a francia partokon rekedt fiaikat. A valóságban ez egy hihetetlen látvány volt, mert szó szerint száz meg száz csónak lepte el a csatornát - ameddig a szem ellátott - a kis ladikoktól a motorcsónakokon át a jachtokig. Ne felejtsük el: alig pár nap alatt 335 ezer embert hoztak át a túlpartra, vagyis nem 8-10 hajóról beszélünk. A filmben ezt a részt Nolan nagyon elpuskázta: max 10 hajóval játszotta el a jelenetet, és nagyon feltűnő volt, hogy a filmbeli hajók legjobb esetben is csak 200 embert vihettek volna el Angliába. Ennyi hajóval 9-10 hónapig tartott volna kimenteni a dunkirki százezreket. Ez a rész érzelmi csúcspontja lehetett volna a filmnek, de így sajnos nem lett. (Talán Nolan ezen a jeleneten spórolva karcsúsította költségvetését. Nagyon kár volt.)
Ami a szereplőket illeti, a már említett 20 éves Fionn Whitehead zseniális, a többiek hozzák, amit elvárunk tőlük. Branagh nem rossz, de nagyon messze van élete alakításától, Tom Hardyól, meg végig két szemet látunk, a pilótamaszk miatt, így szegény végig erősen redukált színészi eszköztárral játszik. Aki kiemelendő, az a Kémek hídjából megismert Mark Rylance, aki idős hazafiként fiaival indul menteni a bajba került kiskatonákat egy szál motoros kishajót bevetve tervéhez.
Összességében a Dunkirk egy nagyon hatásos látvány-film, különleges képekkel, mesteri feszültség-fokozással, sajátos rendezéssel és néhol sokkoló jelenetekkel. Hiteles módon segít elképzelni, hogy mi történt akkoriban a dunkirki partokon és történelmet tanuló fiataljaink számára is megjeleníti, átélhetővé teszi az 1940 májusában-júniusában zajló franciaországi eseményeket. Ugyanakkor a Dunkirk mint film közel sem hibátlan alkotás. Hiányzik belőle nagyon sok minden, az önálló mondanivalótól, az egyedi sztorikon át az emberi érzelmek, konfliktusok, egyéni történetek és sorsok ábrázolásáig. Nagyon nem hiszem, hogy az év filmje lesz (legalábbis nálunk), mégpedig az említett problémák miatt, ugyanakkor átlag feletti. Értékelésünk, alapos átgondolás után: 7.5 pont.
7.5 / 10 pont
Ha tetszett a poszt, kövess bennünket a Facebook -on is!
2017.07.28.24:55